A karácsony hagyománya

 
Ha vallási ünnepeinket nézzük (amilyen a karácsony is volt), és azok jelentőségét vizsgáljuk, azokban az Istenhez való közeledés vágya nyilvánul meg. Visszatalálni az eredet szent idejéhez, újraélni, újra előadni a szent időben történt eseményeket, részesévé tesz minket a mitikus, régmúltban lejátszódó eseménynek. A szent tér és szent idő megtapasztalásában feltáruló szándék azt a vágyat mutatja, hogy az ember visszatérjen egyfajta kiinduló helyzetbe, egy olyan időbe, amikor az esemény megtörtént. A mitikus idő, amelynek a felelevenítésén az ember fáradozik, az isteni jelenvalóságtól megszentelt idő. Óvakodnunk kell attól, hogy feledésbe merüljön, mi ment végbe az idők kezdetén. A felejtés nagy bűn. A személyes emlékezés nem játszik szerepet, csak a mitikus eseményre való emlékezés számít, mert csak ez teremtő jellegű. A mítoszban az igaz történelem hagyományozódik át. A mítosz tartalmazza a szimbólumokba rejtett valóságot.

 
A vallásos ember kétfajta időt ismer, a profán és a szent időt, a múló időtartamot és az "örökkévalóság idejét" ami a szent naptárt alkotó ünnepeken újból elérhető. A kalendárium liturgikus ideje zárt körben zajlik. Az év kozmikus ideje ez, amelyet az "Istenek művei szentelnek meg." A keresztény kultúrában a szentek ünnepei foglalják magukba ezt a szerepet. Mivel a legnagyobb szabású isteni műnek a világ megteremtése számít, ezért a kozmogónia ünnepe sok vallásban játszik fontos szerepet.

 
Az Új Év a teremtés első napjával esik egybe. Az év a kozmosz időbeli dimenziója. Ha elmúlt egy év, azt mondják: "elmúlt a világ". Minden új év kezdetén megismétlik a kozmogóniát, újból megteremtik a világot, és ezzel "megteremtik", "újjáélesztik" az időt is. A szent idő lényegénél fogva visszafordítható, újrajátszásával ismét jelenvalóvá tehető. Minden vallási ünnep, minden liturgikus idő azt jelenti, hogy valamilyen mitikus időben lezajlott szakrális eseményt újból jelenlévővé tesz. Az ünnepen való vallásos részvételhez hozzátartozik, hogy kilépünk abba az időbe, amelyben az esemény játszódik.

 
Hosszú évezredekig a téli napforduló volt az év kezdetének napja. December 21-étől a Nap mintha megállna az égi pályáján. Ez a sötétség az éjszaka uralmának ideje. Az évnek ez a legreménytelenebb időszaka. Ekkor van a legnagyobb szükség a világosságra, amit minden földi erővel segíteni kell. December 23-án és 24-én a legnagyobb a sötét hatalma, a legnagyobb a várakozás a megváltás után. Végre december 25-én születik meg az új fény, és a nappalok ismét hosszabbak lesznek, a világosság legyőzi a sötétséget.

 
A téli napforduló volt a kerecsen sólyom röptetésének a napja. A kerecsen sólyom királyi madár, ezért röptetése királyi, fejedelmi szertartás volt. A Turul fia, a Turul-nemzetség leszármazottja az, aki a napfordulón sólyomröptetésével égre segíti - segítette - az újjászülető Napot. A sólyom az eurázsiai pusztákon élő népek és egyben a magyarság fénymadara. Ő az, aki legközelebb repül a Naphoz, üzenetvivő, közvetítő Ég és Föld között. A téli napfordulón való röptetése segítette az elgyengült Napot az égi pályáján a felemelkedésben. Ez volt az égen fehérlő erejét vesztett Napnak újjászületését segítő szertartás, a Fehérló Fiának a megszületése. A Világ Világosságának a születése, akit az égi Csodaszarvas segít fel az égre. Ágas-bogas agancskoronája a rajta világító csillagokkal a Tejutat és a téli csillagos égboltot idézi, és agancsa között hozza a fölkelő Napot, életre segítve a Csodaszarvas Fiút. A decemberi égbolton ott repül a felkelő Nappal együtt a sas, az Aquila csillagkép, a mi sólyom madarunk. A Csodaszarvas az égbolton a Cassiopeia "W" alakú csillagképe, melynek valódi neve Kushiopeia (jelentése Kusok Királynéja). A Nyilas csillagkép állata az égi Ló és az égi Szarvas, lassan feledésbe merülő mitológiánk két szimbolikus állata.

 
A kerecsen sólyom, amely keleti madár, a kínai nagyfaltól a Kárpát-medencéig honos. Idealizált változata az "Astur" vagy "Toghrul", amely mesébe illő képességekkel rendelkezik, sehol sem található, misztikus madár, az égbolt vitathatatlan ura. Ahogy a földön az oroszlán az állatok királya, az égen, a szellem birodalmában a "Toghrul", ismerősebb nevén a "Turul" sólyom uralkodik. A sólyom tiszteletét megtaláljuk az egyiptomiaknál, ahol az egyiptomi Napkirály egyik jelképe a Horus sólyom, a Napkarvaly, aki a fáraó feje mögött jelzi spirituális kapcsolatát az Éggel. Babiloni királyszobrokon is az Éggel való kapcsolatot emeli ki, mint ahogy a pártus királyszobrokon is. A Krisztus születése utáni századokban a sólyom a Szentlélek (Szent Szellem) madara. Még a középkorban is a sas-sólyom Krisztus mennybemenetelének szimbóluma, valamint János evangélista jelképe. Ő a spirituális, szellemi megtermékenyítő, az isteni küldetés jelképe, kitárt szárnyai a szellemi védelemre utalnak.

 
A téli napforduló ünnepével, a kerecsen sólyom röptetésével járt együtt a tűztisztelet szertartása, a szent tűz gyújtása, amit csak bizonyos fa dörzsölésével volt szabad megtenni. A fából gerjesztett tűz, a fában rejtőző tűz elem felszabadítása a fa elem feláldozása a tűz oltárán. A tüzet nem volt szabad fújni, csak legyezni. Vassal tilos volt a tűzbe nyúlni. Életével fizetett, aki megfelelő tisztelet nélkül közeledett ehhez a tűzhöz. A tűzszertartás több napig tartott. A szent tűz mellett virrasztottak, dobolással, énekléssel segítve a Nap újjászületését. A gyertya lángja, a tűz parazsa a fény és az élet diadalát támogatta a halál felett. A tűzszertartáshoz tartozott a tűzelembe való beavatás, a tűz parazsán való átmenés és a tűztánc az új fény születésének napján. A tűztáncot több, hagyományait őrző nép ma is táncolja.

 
Türk nyelven a kara sötétséget, feketeséget jelent, a csony pedig valaminek a fordulása. Szó szerint a sötétség fordulása, a Nap születése. Kara-Ah-Chon, a Fekete Istennő volt az, aki a Fény Fiát a világra hozza. Innen ered világszerte a Fekete Madonna tisztelete. Ő a szeplőtlenül fogant Mária, a Napba Öltözött Asszony, vagyis a megváltóval áldott állapotban lévő Nagyboldogasszony, aki a Fény Fiát világra hozza, az újjászülető Napot világra segíti.

 
A karácsonykor állított karácsonyfa eredete visszanyúlik az agancsain csillagokat hordozó Csodaszarvashoz, és az új életciklus kezdetét jelző, kirügyeztetett zöldágakhoz, vagy örökzöld ágakhoz. A karácsonyfa szimbolikája visszavezethető az életfára, amely ősrégi jelképünk. Karácsonyi fának a fenyőt (lucfenyőt) választották, ami örökzöld fa, a fordulat, az átmenet, az újjászületés, a fény fája (a luc hordozza a latin lux, fény fogalmat, a fenyő pedig a már részletezett Fény Nő - a Napba Öltözött Asszony hangalakját). Eredetileg hét vagy kilenc elágazó ágcsoporttal vágták, ami a világ szintjeire utalt. Ezüstös levelei Hold-rokonságot mutatnak. Karácsony előestéjén a Nap lenyugodtával gyújtják meg az új fényt a fény fáján, a karácsonyfán.

 
A fát alma, dió, üveggömbök, ezüstpapír, angyalhaj díszítette, ami planétáknak, bolygópályáknak, a kívánt bolygóegyüttállásoknak, az angyalhaj a Tejútnak felelt meg. A gyertyák, a díszítés csillagokat, csillagképeket, égi jelenségeket, az ég fényeit jelképezik. Csúcsán a betlehemi csillag vagy Mária csillaga. Az egyre rövidülő ágak a hosszabbodó nappalokat jelzik, míg lefelé a rövidülő napokat. A lefelé lépegető gyertyák sora a Tejút megjelenítője, lépcső a földről az égbe, az égről a földre. A világfa, az életfa azonos a világ tengelyével, a világoszloppal. Ennek felállítása, a díszítésén keresztül megjelenő csillagos ég szimbolikája hivatott visszavezetni az eltévedt embert abba az időbe, vagyis lelki állapotba, amikor a megváltó a földre érkezik, a Világ Világossága megszületik.