Magyar nyelvünk tökélyérőlKemény FerencEgy korábbi írásomban mondám azt, hogy magyar nyelvünk nem ugyan az elvileg lehetséges, de a ténylegesen létező legtökéletesebb emberi nyelv. Hadd fejtsem ki e véleményemet közelebbről. Nagyon is lehet, hogy az olvasó ehelyt mindjárt azon sarkalatos kérdést vetendi fel, vajon mily alapon dönthető el, mely nyelv tökéletes és melyik tökéletlen. Nos a válasz igen egyszerű, világos: valamely nyelv annál tökéletesebb, minél pontosabb, szabatosabb, árnyalatosabb kifejezője az emberi gondolatnak. Következik pedig ebből az, hogy minél tökéletesebb nyelven érintkeznek egymással az emberek, annál jobban értik egymást, s annál kisebb lehetősége van mind a szándékolatlan, mind pedig a szándékos félrevezetésnek, butításnak. A tökéletes nyelvtani szerkezetnek két alapvető követelménye van: először az, hogy minden nyelvtani funkció pontosan jelölve legyen, másodszor az, hogy a nyelvtan ne legyen anyagi jelentéssel beszennyezve. Íly szennyeződés azonban a legeslegtöbb európai (és Amerikába átszármazott) nyelvben van a nyelvtani nem képtelen kategóriájában. Minthogy pedig ennek hátrányos voltát a hivatásos nyelvészek is észreveszik - legalább részben - egyesek azon téves következtetésre jutnak, mintha magának a nyelvtani funkciónak jelölése volna felesleges, és az volna a tökletes szerkezetű nyelv, amely nyelvtani funkciót alig jelöl, hanem ehelyett a szórenddel fejezi ki (már úgy ahogy) a mondatrészek nyelvtani szerepét, mint nevezetesen az angol. Vizsgáljuk meg tehát e kérdést kissé alaposabban. A természetes nem jelölése az anyagi szavak feladata, nem a nyelvtani kategóriáké. Az anyagi szavak a magyarban is világosan különböztetnek férfi és nő, hím és nőstény, kan és koca, bika és tehén, csődör és kanca között. De ha arra a képtelen gondolatra vetemedünk - mint a mi őseinktől beszélni tanuló ős-németek, ős- szlávok, egyebek - hogy nőnemű szó mellé nőnemű melléknév meg névelő kell stb., akkor a nyelv összes létező szavait, amelyeknek a természetes nemhez semmi, de semmi közük sincsen, fiktív nemmel kell felruháznunk. Miféle esztelenség például, hogy: der Löffel - die Gabel - das Messer? Mintha magyarul ekképp kellene beszélnünk: 'A nőlevest hímkanállal esszük, a hímsültet pedig nővillával és semkéssel.' Ami hajmeresztő, persze nem a németnek, mert az hozzá van szokva. És aztán nem a teteje mindennek az, hogy a latinban a nő nemiszerve hímnemű: cunnus - a férfié nőnemű: mentula - noha az anyagi szó itt pont a természetes nemhez fűződik! Ezen túl pedig a nyelvtani nemmel dolgozó nyelvek a jelzőt nemben és számban, ahol pedig esetalak is van, ott esetben is egyeztetik a jelzett főnévvel. Képzeljük csak el, hogy ehelyütt: 'mindenik gyereknek adtam egy piros almát' azt kellene mondanunk hogy 'semmindeniknek semgyermeknek adtam hímegyet hímpirosat hímalmát'. Merthogy a gyermek a németben semlegesnemű, az alma pedig hímnemű. És a számban meg esetben való egyeztetés némely olyan nyelvben is megvan, ahol a nyelvtani nem ismeretlen. Például a rokonainkká teljesen alaptalanul nyilvánított finnek nem 'tágas házakban' laknak, hanem 'tágasakban házakban'. Ami ugyancsak teljesen fölösleges, puszta tehertétel. Az efféle nyelvtani jelenségek fölösleges, hátrányos felismerése viszont olyan téves következtetésre vezette a hajdani, nagy tekintélynek örvendő dán nyelvész Jespersent, hogy az volna a legtökéletesebb nyelv, amely a nyelvtani funkciókat nem jelöli külön, hanem úgyszólván mindent a szórendre bíz. A legtökéletesebb nyelvek őszerinte tehát az angol meg a skandináv nyelvek; és a dán meg az angolnál is tökéletesebb, mert az ige egyes számú harmadik személyét nem különbözteti meg a többitől. (Angol: I go - you go - he goes; dán: jeg gaar - du gaar - han gaar.) Jespersen szerint ez a szellemnek az anyag feletti diadala! Nos, hogy ez a diadal másrészt miféle hátrányokkal jár, arra még majd visszatérek; de hadd mutassam itt be, mily pontatlanság s ennélfogva félreértés forrása lehet a nyelvtani funkciók jelölésének mellőzése. Tegyük fel, hogy egy angol úri dáma emígy szól cselédjéhez: Please, call me a washerwoman! , mire a cseléd, aki valamiért dühös az úrnőjére, visszanyelvel: Oh yes, you are a washerwoman! Mert az úrnő mondata tetszés szerint jelentheti azt hogy 'kérem, hívjon nekem egy mosónőt' vagy azt hogy 'kérem, szólítson mosónőnek'. S az efféle szerkezetű nyelv volna a legtökéletesebb emberi nyelv, ahogyan ezt angol meg amerikai nyelvészek és egyéb országbeli majmolóik képzelik? Hogy az angol ma az uralgó nemzetközi segédnyelv, az sajnálatos szerencsétlenség, hogy ne mondjam csapás. Az angol és amerikai nyelvészeknek azon felfogása, hogy the best grammar is
no grammar at all óriási, végzetes tévedés.
Hogy sok nyelvben vannak fölösleges nyelvtani
kategóriák, abból nem az következik hogy minden nyelvtan fölösleges. A magyar
éppenséggel azért a legtökéletesebb létező nyelv, mert nyelvtani kategóriákban
igen gazdag, s ugyanakkor úgyszólván semmilyen nyelvtani tehertétele nincsen.
(Azért mondom, hogy 'úgyszólván', mert a nem szenvedő vagy visszaható, hanem tisztán
cselekvő igék némelyikének ikes ragozása kétségtelen tehertétel, de egészében véve
csekély.) Nyelvbúvárlat és honszerelem című írásomnak egy olvasója levelet intéze
hozzám, amelyben megütközik azon, hogy énszerintem a magyar nyelv úgy illik a
gondolatra mint bőr az emberi testre, míg minden egyéb nyelv csak úgy mint jól
vagy rosszul szabott ruha. Mert - kérdi a levélíró - a magyar 'szó' miért fejezné
ki pontosabban az illető fogalmat mint például a német Magában véve persze egy magyar 'szó', német
Mindezekben a magyar nyelv egyszerűen felülmúlhatatlan. Hogy egyes más nyelvek erészben mily tökéletlenek, azt hadd mutassam be ehelyt egy magyar és francia között vont haromrétű párhuzamon. Persze, amint mondám, az angol meg a többi is mind jóval tökéletlenebb mint a magyar, de ezúttal azért választottam a franciát, mert erről az a légbőlkapott legenda van elterjedve, mintha különlegesen világos, szabatos volna a kifejezésmódja.
(Ennyi jut eszembe pillanatnyilag.)
Fenti fejtegetéseim kiegészítéséül azonban rá kell mutatnom arra is, hogy magyar nyelvünk jelen állapotában sajna nem olyan tökéletes mint aminő adottságainál fogva lehetne és mondjuk vagy ezer esztendeje alighanem volt is. Mai nyelvjárásai között legtökéletesebb az, amelyet az erdélyi székelység beszél. (Mélységes aggodalommal kell gondolnunk arra, hogy éppen ez van leginkább kitéve magyartalanító elnyomásnak.) Az irodalomban, sajtóban, hírszóró közegekben használt magyar köznyelv nagy mértékben viseli idegen, tökéletlen nyelvek részéről évszázadok során megnyilvánult káros befolyás nyomát. A római kereszténység felvétele óta úgy a 18-ik század végéig latinból készített szolgai fordítások rontották meg a magyar ige-idők és módok helyes használatát; azóta pedig a főváros németajkú polgárságának felületes, tökéletlen magyarosodása meg a németnyelvű, legújabban főleg angolnyelvű szövegek szolgai fordítása révén terjednek el nyelvünkben helytelen, káros kifejezési módok. Hadd jellemezzem itt még tüzetesen ezeknek egyikét, legkárosabbikát, amelyet nem átallanék anyanyelvünk rákfenéjének nevezni. Egy külföldi magyar sajtóterméket olvasva megakad egyszer csak szemem egy idézeten, amely után, zárójelben, eme magyarázat áll: Kossuth utolsó beszédéből Amerikában. Mert persze a cikkíró feje annyira telve a from Kossuth's last speech in America féle angol szerkezetekkel, hogy e mondanivalót már nem is képes rendes magyarsággal kifejezni. Vagyis emígy: Kossuth utolsó Amerikában mondott beszédéből; avagy még egyszerűbben: Kossuth utolsó (legutolsó) amerikai beszédéből. S az itt érintett rút magyartalanságtól nem csak a külföldi, hanem a honi magyar sajtótermékek is hemzsegnek. Minden tökéletlen formarendszerű nyelvet jellemez az olyan szerkezetnek használata,
amelyet a német präpositionales Attribut azaz 'viszonyszós jelző' névvel illet.
Az illető nyelvekben ugyanis vagy egyáltalán nem, vagy csak igen
nehézkesen lehet igehatározói funkciójú szókapcsolatokat melléknevesíteni,
nevezetesen igei részesülő használatával vagy éppen mellékmondattá-bontással.
Ennek megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a főnév valamennyi esete
közül egyedü1 a birtokos eset fűzhető közvetlenül más névszóhoz; minden más eset
és esetpótló viszonyszócska az igéhez kapcsolódik mint határozó, jelzőül tehát
elvileg nem használható. A mai magyar melléknévképzők (-i, -u -ü, -as -es -os -ös)
hajdan ugyanúgy mind a birtokos eset ragjai voltak mint a ma kizárólag állítmányi
szerepben használatos -é. Főnévből képezett melléknév segítségével mi sok mindent
ki tudunk fejezni, amire másnyelvűek viszonyszós kapcsolatot, tehát valójában
határozói jellegű mondatrészt kénytelenek jelzőül használni. Az ilyen szerkezeteket
én jelzőpótléknak nevezem nyelvtudományi írásaimban. Egy jellegzetes angol példán
könnyű bemutatni a jelzőpótlék keletkezését. Egyrészt azért, mert az angol over
viszonyszó maga is kétértemű, Hogy mi a helyes megoldás? Hát a Csodaszarvas Regéje és punktum. Igen gyakran az egyszerű birtokviszony az efféle jelzőpótlékok magyar megfelelője. Amikor egyszer egy idegen nyelvből fordított regény szöveghelyességét ellenőriztem egy magyar kiadó részére, a következő mondatra bukkantam: "Azt a fájdalmasan érzéki vonást szája szegletében is anyjától örökölte" - már tudniillik a regény hőse. Ideiktatom akkor ehhez fűzött megjegyzésemet: Szóval van a hős külsején valahol egy fájdalmasan érzéki vonás; nyilván több helyen is, mert nemcsak szája szegletében örökölte azt anyjától a hős, hanem másutt is - például orra hegyén, míg a feje búbján esetleg apjától örökölte ugyanazt. Helyesen azt kell mondanunk, hogy "szája szegletének azt a fájdalmasan érzéki vonását is anyjától örökölte". Ami pedig Mikszáth regénycímét illeti, annak 'a Noszty fiú meg Tóth Mari esete' a helyes magyar fogalmazata. Volna még erről több más mondanivalóm is, de legyen ezúttal elég. Bezárom tehát fejtegetéseimet azon fontos szempontnak kiemelésével, hogy a külföldre szakadt magyarság között akadó tudatos nyelvművelők bizonyos szempontból előnyösebb helyzetben vannak mint a magyarhoniak. Mégpedig azért, mert nem kell roskadozniuk a honi nyelvi környezet nyomasztó súlya alatt s így jóval könnyebben hagyatkozhatnak saját független ítéletükre. Ha tehát élnek helyzetük adta lehetőségükkel, értékes szolgálatot tehetnek az emberiség ősi nyelvének fenntartása és káros befolyástól való mentesítése érdekében. |