A legrégibb magyar mítosz
(részlet)

Varsa Mátyás

Nem tudom, ki hogy van vele, én gyerekkorom óta furcsának találom, hogy olyan szavak is vannak a nyelvben, amelyek hangzásra azonosak, de különbözik a jelentésük. Élénken emlékszem rá, hogy amikor az iskolában először tanultunk azonos alakú szavakról, milyen makacs igyekezettel próbáltam közös értelmet találni az egyezi formák mögött. Valahogy így: az égen ég egy tűz, a nap, mint a villanyégő a szobában... és teljesen kétségbe ejtett, hogy hosszú töprengés után sem tudtam meggyőző kapcsolatot találni az ár (suszterszerszám), ár (hömpölygő áradat), és ár (mint áru értéke) között. Tény és való, hogy az azonos alakú szavak természetellenesek a nyelvben. Hiszen a szavakat éppen azért találta ki az ember, hogy meg tudja velük különböztetni a tárgyi és fogalmi valóság eltérő dolgait.

Az egyező formák mögött önkéntelenül egyező tartalmakat feltételezünk. Miért van ez így? Mert agyunk folytonosan közös vonásokat keres. Közös tulajdonságok alapján rendszerez, csoportosít, próbál rendet teremteni a káoszból. Ezen az elven támadnak a fejünkben asszociációk (valamilyen szempontból azonosnak tűnik, ezért eszembe jut róla valami), ezen alapul minden ismétlődés, az ütem és a ritmus, a rímek és alliterációk. Ide tartoznak a különféle kartáncok, tánckarok és díszszemlék; maga az egyenruha, amelynek célja, hogy személyünkben éljük át a másokkal való azonosságot, azt, hogy mindannyian egyek vagyunk. És ide sorolandó a mágia is, amelynek lényege, hogy bizonyos külsődleges hasonlóságok alapján tartalmi azonosságok feltételezhetők a világban.

Eliadetól tudjuk, hogy a primitív ember legfőbb törekvése az, hogy a szent közelségében éljen. Hogy vágyát megvalósíthassa, isteni mintákat utánoz. Rituális körülmények között ismétli meg az első eseményt, legyen az a mindenség teremtése vagy a sör elkészítése, egy város alapítása vagy a csónak-prototípus megszerkesztése. Minden cselekvésmozzanatot úgy végez, ahogy első alkalommal az isten csinálta. Nemcsak a (ciklikusan ismétlődő) kultikus szertartásokban nyilvánul meg ez az ősi vonzódás, de tetten érhető a mindennapokban is, a réges-régi ember számára a világ teli van üzenetekkel. Lakhelyét szent elvek szerint rendezi be, a ház tűzhelye a föld köldökével azonos számára, a jurta középső oszlopa megfelelést mutat a mindenség középpontjában álló világfával, a sátor kupolája az ég boltozatát jelenti, a füstnyílás azzal a lyukkal azonos, amelyen át a sámán állat alakban a fenti és a lenti világok közt közlekedik. Szem előtt tartja az égtájak irányát (a bejáratot általában kelet felé fordítja), a lakótér gyakran nemek szerint ketté oszlik, ilyenkor, ha egy nőnek szüksége van valamire a férfioldalról, nem maga megy érte, hanem egy gyereket küld oda. A természeti népek embere a szimbólumok szoros kötelékeiben él. De amit mi szimbólumnak tekintünk, az számára a valóságnál is szentebb és igazabb valóság.

Ahol a kézzel fogható ennyire földöntúlival telített, és minden lényeges eszköz szent eredetre vezethető vissza, legyen az íj és nyíl, tűzcsiholó szerszám vagy hombár, ahol valamennyi fontos esemény a születéstől a magvetésig, a vadászattól a temetésig az istenek első cselekedetét tükrözi; ahol az ember legfőbb törekvése arra irányul, hogy a káoszt megszelídítő isteni kozmosz védje és övezze; aligha képzelhető el, hogy a pontosan kidolgozott rendből épp csak a nyelv maradhatna ki.

"Legyen világosság" - mondta az ótestamentumi Isten, és lőn. Majd "elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte". Ezután ezt mondta: "váljék láthatóvá a száraz... és elnevezte a szárazt földnek..." A név teremtő és termő erő. Ezért áll a teremtés első helyén az ige.

A Kalevala hősei is szóval teremtenek. "Derék öreg Väinämöinen /-/ Dalolgatja énekeit /-/ Csak énekel, s úgy varázsol: / a ragyogó holdat hozza / fenyőfa arany hegyére, / göncölt állít ágaira". ^[1] A hősök nem fizikai valóságukban csapnak össze, hanem "ledalolják" egymást. Lemminkäinent így óvja az anyja: "Ledalolnak ott a lappok, / turjaiak tesznek téged / agyagba arccal, szénbe szájjal, / szálló koromba karoddal, / forró hamuba kezeddel, / énekelnek égi kőbe." Maga a fiú is szavakkal vívott küzdelmekről beszél: "ledaloltam a varázslót, / a nyilazót nyilvesszistül, / vasastul vajákos embert, / tudós embert acélostul." Észak asszonya is mágikus szavakkal teremt sereget. Amikor pedig Väinämöinen csónak készítésébe fog, három hiányzó varázsige miatt le kell ereszkednie a föld alatt alvó óriás, Vipunen testébe. Amikor Lemminkäinen anyja előgereblyézi a tengerből a fia testét, és lelket lehel belé, azt mondja el neki, milyen igét kellett volna legyőzőjével, Tuenola kígyójával szemben használnia. A második találkozáskor aztán a fiú Tuenola fejére olvassa származását, szülőjének, viselőjének, pólyálójának nevét, pólyáltatása idejét és helyét, lelkének anyagát, lélekadójának nevét, szeme, szíve, esze, szája keletkezésének egész történetét. Végül így szól: "Itt van ím a nemzetséged" - mire a kígyó megsemmisülten félrevonul.

Minden elnevezés egy valamikori hasonlításon alapszik. Ezzel magyarázható, hogy nyelvünkben kiterjedt szóbokrokkal találkozunk. Beszéd vagy írás közben nem gondolunk arra, hogy az állat, állít, állam, állomás, állapot, állítólag, állhatatos, és számos (összesen harminckét) mai szavunk az áll igére visszavezetheti egykori hasonlat; vagy hogy a sarok, serdül, serény, sarkantyú, serkent, sürget, sűrű, szorgalom több más szavunkkal együtt közös szóbokorba tartozik. Az ősi kultúrákban a szent elválik a profántól, de minden lényeges dolognak szent mintája van. Ez azt jelenti, hogy amikor a réges-régi ember névvel látott el valamit, a névadásban nem a dolgok mindennapos tulajdonságai játszottak szerepet nála, nem a hétköznapi élet analógiáit használta, mert a dolgok őseredeti, mitikus tartalmai fontosabbak voltak számára. Nem a profánból indult ki, hanem a szentből. A szavak nem helyezkedhetnek el más rend szerint a mitikus tudatban, mint a világ egyéb elemei. De ha ez igaz, akkor ennek - legalább nyomaiban - ott kell lennie mai nyelvünkben. S ha feltárjuk a szavak ősi kapcsolatrendszerét, olyan eszközzel gazdagodhatunk, amellyel lehetőségünk nyílik arra, hogy a korábbiaktól eltérő szempontok szerint merüljünk alá a múltunkba.

Sok esetben szent maga a hang is. Az óind isten, Deva (etimológiája megegyezik a latin Deus- és a görög Zeusz-éval) nevének három jelentése van: isten, védelmező és rezgés. Deva az ősnyelv neve, mert a nyelv maga isten, a kozmosz bizonyos síkjain kifejtett vibráció. A jógik szerint a szanszkrit betűk száma annyi, ahány síkja van a világnak. A rabbinikus hagyomány a héber abc huszonkét betűjét tartotta szentnek. Az Isten nevét alkotó négy betű kimondhatatlan volt. A JHWH-t írásban használták ugyan, de a helyén mindig adonájt mondtak. Ma sem vagyunk teljesen biztosak Isten nevében, mert a héber írás nem használt magánhangzókat. A közmegegyezés utólag Jahve-t alakított ki, de létezik más elképzelés is, mindenekelőtt a Jehova név. A régi zsidó hagyomány szerint Név és Tárgy azonos. Mégis, ha különbséget teszünk a kettő közt, a név a felsőbbrendű, mert a név maga az élet, a tárgy csak élettelen anyag hozzá képest. A hang szentségének, mint általában mindennek az ún. primitív ember gondolkodásában, roppant logikus magyarázata van. Az ősi gondolkodású ember - a Biblia tudósításához hasonlóan, amely szerint az idők kezdetén Isten lelke lebegett a világ felett - a leheletet a lélekkel azonosította. Természetes következtetés ez: régen úgy állapították meg, meghalt-e valaki, hogy tükröt tartottak a szája elé, és ha nem homályosult el a tükör lapja, nyilvánvalóvá vált, hogy a lelke elszállt. A lehelet-lelket (amely lélegzet is egyben)a hanggal hozták összefüggésbe, hiszen mi más a hang, ha nem a lélegzet kiáradása? Könnyen megállapítható, hogy ez a magyar nyelv mitikus tudattalanában is így van: az ősi finnugor lélek egy lélegzet értelmű lél alapszóra megy vissza (vogul, osztják: lil). (Megjegyzendő, hogy egészen a 17. századig lélekzet alak volt használatos, de a szóközepi zöngétlen k - g-vé vált az idők során, mert hasonult a zöngés z-hez.) Hogy ide tartozik a lehelet is, az jól tetten érhető az ismert árpádkori herceg Lél nevében. A Lél név lélek jelentésű. Lélnek azonban volt egy másik neve is: Lehel. A legenda szerint Lél vezérnek volt egy nevezetes attributuma: a kürt. A kürt megfúvásához bő lélekzet szükséges, amikor Lehel megfuvintotta, messziről meghallotta az egész sereg. Különös, hogy miután Lélt és Bulcsut kivégezték (az augsburgi csatavesztést követően), a magyarok nem léptek többé német földre. Nem mintha nem lettek volna képesek arra, hogy komoly haderőt állítsanak, inkább - ma így mondanánk - babonás félelem szállta meg őket. Lehel kürtje nem pusztán rohamra-visszavonulásra indító hangszer volt őseink számára, hanem a szent nevű herceg lehelet-lelkének otthona, "csonthüvelye", amely háború közben ott lebegett a sereg felett. A monda szerint a kürt Lél halála előtt jelentős szerepet kapott. A vezér, mielőtt a vesztőhelyre vitték volna, agyonsújtotta vele a győztes császárt, e szavak kíséretében: előttem mész, és szolgám leszel a másvilágon. A legenda bevilágít őseink tudatvilágába, attól tartottak, hogy a győző kezébe került Lél lelke a túlvilágról az ellenséget fogja szolgálni. A sújtástól a kürt is megrepedt, és elveszítette régi hangját.

Látjuk, hogy Lél neve a mondában egyidejűleg jelöli az általános lélekfogalmat, a herceg lehelet-lelkét, a sereg lelkét, Lél lélegzetét, a kürt hangját, és persze a vezér nevét. Ez a szó képezi a monda "gerincét". A történet valószínűleg azért született - de mindenképpen azért maradt fenn - hogy megokolja, miért hagytak fel a magyarok a régi életmóddal, miért kellett letelepedni őseinknek. Ma is ezt a feladatot tölti be az iskolai oktatásban. De a régieknek elmondott még valamit, amit mi már nem értünk, pedig épp ez lehet a monda örök életének legfontosabb titka: Lél személyében elveszett, de a közös lelket megőrizte - azzal, hogy halálba küldte az ellenség szakrális vezetőjét. Így a nép megőrizhette erejét és függetlenségét.

Bár számos ősi kultúrában tartják úgy, hogy az ige, a hang, az abc betűi, vagy épp Isten neve régebbi, mint a világ maga, ma általában úgy vélekedünk, hogy a nyelvnek mégiscsak előbb kellett léteznie, hiszen ha nincs beszéd, hogyan fogalmazódik meg és beszélődik el, hogy az ige volt az első? Ma úgy vélekedünk, hogy a nyelv kialakulása szerves fejlődés eredménye, amellyel párhuzamosan alakult ki a gondolkodás, és csak ezt követően születhettek meg a világ rendjéről és keletkezéséről szóló regék. Eközben azonban - tételezésünk szerint - a mitikus gondolkodás sémái nyelvi építőkockákká alakultak (amelyekből sokat máig megőrzött nyelvünk). De hogyan gyakorolhatott hatást a mitikus gondolkodás utólag, a nyelv kialakulása után, a nyelvre?

Több indoeurópai kultúrában, így a homéroszi görög, az óizlandi, az óír hagyományban létezik egy olyan mitológiai elképzelés, amely szerint az istenek és az emberek külön nyelvet beszélnek. Homérosznál például a vér szó az istenek nyelvén ikhór, az emberekén aima. Hasonló elképzelések bukkannak elő az ókori kelet mitológiáiban is. Mint Hoppál Mihály szóbeli közléséből megtudtam, a sámánoknak is külön nyelvük van. Ismert jelenség tehát az ősi kultúrákban, hogy az ember, miközben a mindennapok nyelvét használja, külön nyelvet alkot, egy, a hétköznapok szintje fölött működő, mesterségesen vagy inkább költőileg kialakított szent nyelvet.

Egész titkos nyelvezet fejlődött ki az obi-ugoroknál is. Titkos szavakkal nevezik meg a medve részeit, tetteit, titkos szavak szolgálnak a vele történt események megjelölésére. Ez a titkos nyelv az ún. medveműnyelv. Kialakulásának oka az, hogy az eredeti szavakat - mivel szent "személyről", és tettekről van szó - tilos kimondani. Ezek a szavak tehát tabu alá esnek. A medveénekeket a medvetoron adják elő, ezeken az ünnepségeken úgy állítják be a medve elejtését, feldarabolását, egész életét, mintha halála önként vállalt áldozat lenne, amit a maga jószántából követett el a törzs jóléte és boldogulása érdekében. Nemcsak a medvét éri ilyen megtisztelő megkülönböztetés.

A szellemvilágtól való félelem miatt óvakodnak kiejteni a közeli rokon halottakkal, a halállal, a temetővel kapcsolatos szavakat is. Még a meghalt emberről elnevezett gyerek nevének kimondását is kerülik hosszú ideig. A sok tabu miatt a medveénekeket, de a többi szent állat vadászatáról és halászatáról, a temetésről szóló közléseket is, csak a beavatottak érthetik meg.

Összegezve az eddigieket: a mitikus gondolkodású ember - akárcsak a mostani - az új dolgokat régi ismeretei alapján képezi le. Ugyanez történik a nyelvben is, az új tárgyak, fogalmak, cselekvések, stb. jelöléséhez szükséges szavakat (ha nem idegenből veszi át), a régiekből alkotja valamilyen praktikus, vagy vallásos természetű hasonlítás alapján. (Utóbbi dominál - a mindenütt jelenlévő szakralitás miatt.) Másrészt: nyelv fölötti nyelvet konstruál, a tabuk miatt kialakított nyelvet, amelyben a szavak szent, "lényegi-hangzásbeli" azonosságon alapuló szabályok szerint csoportosulnak. Végül: új, "mesterséges" szavak keletkeznek a "kimondhatatlan" szavak helyén a hétköznapi életben is, mert a szent szavak kimondásának elkerülésére, körülírással új szavakat alkot a szabadon használható szavakból. Valószínűleg utóbbi csoportba tartozik a farkas (állat, amelynek farka van), a szarvas, (állat, amelynek szarva van) és talán maga az állat szó is (olyan lény, amely a lábain áll, állatbálvány).

Az azonosalakú szavak, egyező tövek mögött sok esetben mitikus jellegű azonosságok állhat.

Vegyünk egy példát: föld szavunkról könnyen úgy vélhetné valamely magyarul épp most tanuló avatatlan utazó, hogy az valami fejünk feletti dolog lehet. Nem gondolnánk, hogy az Etimológiai Nagyszótár szerzőinek is feladta a leckét ez a szó. A nyelvészek álláspontja szerint ugyanis a föld szó föl-fel, valaminek fölső része, fölseje, teteje főnévből való keletkezésének hang- és alaktani akadályai nincsenek. Mégis bizonytalanságot okoz az a jelentéstani nehézség, hogy "a föld szó a tudatban nem annyira a 'felső rész' jelentéshez, mint inkább az 'alj, alapzat, ami alul van' jelentéshez kapcsolódik." De ha valaki fölnyitja a Finnugor-szamojéd (uráli) regék és mondák ^[2] c. könyvet a vogul mondáknál, mindjárt a kötet elején találkozhat egy Eurázsia-szerte ismert történettel, amely a föld keletkezését beszéli el. A rege azokba az időkbe visz, amikor még a földet víz borította. Mindössze két lény élt ekkor a világon. Mindkettőjüket rémesen zavarja a töméntelen sok víz, ezért egyiküknek az az ötlete támad, hogy menjen le a másik az óceán fenekére, és hozzon föl onnan egy csipet földet. Le is úszik, méghozzá búvárkacsa képében Földanyához, és kicsippent belőle egy darabot, akkorát, amekkora a szájában elfér. A "csipetkét", "fölhozott-kát" a víz színére fektetik, és az varázsszavak hatására növekedni kezd. Előbb tenyérnyi lesz, majd akkora, hogy egy ember végig tud feküdni rajta. És azóta is csak nőttön nő.

A földet tehát fölhozták valamikor, és földdé lett a víz színén, a tej kérgesedő föléhez hasonlóan. De mi a helyzet a szóvégi d-vel? A szótár ezzel kapcsolatban tanácstalanságot árul el, azt mondja: "e képzőnek kicsinyítő-becéző tartalmából igen korán kifejlődött személy- és helynévképző, valamint nagyító funkciója". A mítosz ismerete alapján azonban teljes határozottsággal kijelenthetjük, hogy - mivel a mai föld valamikor fölöcske volt (sőt lényegében az ma is, hiszen még mindig nől) - indokolt, hogy kicsinyítő képzővel lássák el (még a becézgetés is érthető volna); a d- képző tehát feltételezhetően megőrizte eredeti kicsinyítő tartalmát.

Vegyünk egy másik példát... A nyelvészek előszeretettel hivatkoznak a dob igére és a dob főnévre, amikor arról akarják meggyőzni hallgatóságukat, hogy a szavak formája esetleges, a formának és a jelentésnek nincs semmi köze egymáshoz. Lehet, hogy általánosságban igazuk van, de ebben az esetben nincs... Figyeljünk csak: "Azután a szellemek egy fiatal vörösfenyőhöz vezettek, amely oly magas volt, hogy az ágai az égig értek. Hangokat hallottam, amelyek így szóltak: 'elrendeltetett, hogy ennek a fának az ágából készüljön a dobod'. Azután azt éreztem, hogy a tó madaraival együtt repülök. Ahogy felemelkedtem a földről, a Fa Mestere rám kiáltott: 'Letörött az ágam és esik lefelé... Kapd el, és készíts belőle dobot, amely egész életedben téged fog szolgálni'. Láttam, hogy az ág esik lefelé, s röptében elkaptam." ^[3] Ezek Djukhade (más helyen Djuhadie) tavgi szamojéd sámán szavai. Azt meséli el, hogyan jutott a dobjához. Az idézett helyen a szerző, Piers Vitebsky, egy fényképet közöl egy másik sámánról a következő képaláírással: "A nepáli magar sámán a Djukhade által elmondott szertartáshoz hasonló rituálét ad elő. Dobjával elkapja az ágat, amelyet az Életfáról dobott le egy sámán, ezután maga is tanító és vezető lesz." Eszerint hát a hangszer neve a ledobás aktusára utal. Nemcsak ősi nyelvrokonaink, a szamojédok és a nepáli magarok ismerték ezt a rítust, hanem a magyarok is.

... folytatás, a teljes anyag letölthető - innen.