A MAGYAR NYELV SAJÁTOSSÁGAI HAGYOMÁNYTÖRŐ LINGVISZTIKAI SZEMSZÖGBŐL
Mag.Art. LANGE IRÉN (Németország)
Előadás formájában elhangzott Nyíregyházán, 1999. szeptember 25-én,
a Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei
Tudományos Testületének VIII. Tudományos Ülésén
Tisztelt Hölgyek és Urak!
Bizonyára
Önök is ismerik "a magyar nyelv lelkisége, szellemisége" fogalmat,
de várhatóan ugyanolyan zavarba jönnének akkor, ha ennek definícióját
kérném, mint az eddig megkérdezett magyar szakos tanárok.
Pedig
valahol itt kellene elindulni azon az úton, ami segít megindokolni, miért
terjedt el nemzetközileg is az a nézet, hogy a magyar nyelv és nép - minden
eddigi hivatalos rokonkutatási álláspont ellenére - valahol határozottan
egyedülálló és eredeti. Számos kísérlet mutatja azt a törekvést, hogy
erre végre kielégítő magyarázatot leljünk. A ma hivatalosan oktatott finn-ugor
rokonítási elmélet ugyanis, hiába vannak kétségtelenül érvei, számos kérdést
nyitva hagy, mert - mint ma már köztudott - a tudomány mai állása szerint
antropológiailag és régészetileg nem, és például hangtanilag, nyelvtanilag
is csak részben támasztható alá.
És
ez az a pont, ahol az én, újfajta, átfogó nyelv-szemléletmódom segítséget
nyújthat, ha mások is bekapcsolódnak munkámba, - nem csak a magyar nyelv
kutatásában. Úgy érzem, nem teszünk egy nyelvnek sem eleget, ha
- mint a hagyományos nyelvészet - csak a nyelvészet határain belül gondolkozunk,
és csupán külső jegyekre figyelünk, ami alatt az olyan részterületeket
értem, mint például a nyelvtan, szókincs, etimológia, hangtan.
Ha
így nem jutunk válaszhoz, más módon kell a nyelveket megközelíteni. Bár
az eddigi kategóriáknak feltétlenül megvan a saját létjogosultsága és
haszna, kicsit elvész mögötte az összkép, ami számomra a nyelvek lényegéhez,
felfogásához, világszemléletéhez vezet, és amit csak úgy kaphatunk meg,
ha interdiszciplinárisan gondolkozunk, túl az eddigi(,) lingvisztikai,
filológiai, filozófiai és pszichológiai kategóriákon.1)
Mert
a nyelv több, mint csupán például hangtani, nyelvtani, bizonyos szókincsű
rendszer. A nyelv gondolati, fogalomrendszer, ami miatt lett nyelvtana,
szókincse olyanná, amilyen. Minden nyelvnek van egy külön, sajátos szellemisége,
ami alatt szerintem nem - mint sokan hiszik - például a benne íródott
irodalmat, hanem éppen azt az alapot kell érteni, ami következtében
többek közt ez a rá jellemző irányban kifejlődött.
Ahogy
igaz, hogy az ember alkotta a nyelveket, úgy igaz az is, hogy a nyelv
is alakítja az embert - ha a megfordítás nem is egyenrangú. Ezért nem
szabadna a nyelveket csupán abszolút értelemben, ebből az összefüggésből
is kiragadva vizsgálni, hanem úgy is, mint megalkotói világának,
de világnézetének is termékét, és egyben azt a tényezőt, ami későbbi
tudat-, felfogás- és értékrendszerünket, sőt alapvető magatartásunkat
is a bölcsőtől kezdve a legmaradandóbban befolyásolja, vetekedve a szülői-nevelői
és általános hatásokkal.
Mint
régész és komparatista indíttatású kutató, több nyelv tanára, fordító
és tolmács, aki többszörösen is a nyelvekkel foglalkozom és (magyar állampolgárként)
immár húsz éve élek Németországban, eredetileg a német és angol nyelv
sajátos logikáját vizsgáltam. A magyar nyelv világszemléletével ennek
hátterében kezdtem el foglalkozni. Természetesen másra - is - jutottam
volna, ha más idegen nyelvek sajátosságaival konfrontálódtam volna ilyen
módon. Az így feltűnt magyar logikai rendszer alapján azonban érdemes
volt továbblépnem és ennek megfelelőit keresnem az elismerten és nem elismerten
rokonított nyelvekben is.
Természetesen
itt munkámnak csak apró töredékét, megfigyeléseimet, következtetéseimet
mindössze néhány példára szorítkozva tudom bemutatni.
Esszéisztikus,
külföldieknek és magyaroknak szánt írásaimban persze részletesebb és alaposabb
lehetek.
Annyi
azonban ebben a szűk keretben is szemléltethető, hogy nyelvi jellemzőink
egyszerre több szinten jelentkeznek és messzemenően következetes és logikus
egészet alkotnak, míg ez az elismerten, vagy nem elismerten rokonított
nyelvekre - mint például a finn, török, japán - nem igaz, ezek náluk többnyire
csak izoláltan bukkannak fel.
Emiatt
- is - aligha tűnik ésszerűnek az a - helyenként már kifogásolt - nézet,
hogy a magyar többnyire egy átvevő nyelv lenne.
Minden
nyelvnek vannak előnyei, hátrányai, erős és gyenge oldalai. A következő
három fejezetben a magyar egy-két kimagasló értékét, szépségét szeretném
bemutatni.
1. SZELEKTÍV KÖZLÉSMÓD - LÉNYEGRETÖRÉS ÉS SZŰKSZAVÚSÁG
Kevés
nyelv tud olyan lényegre törő és szűkszavú lenni, mint a magyar. Vizsgálhattam
nyelvünket akármilyen szempontból, mindig ez volt a tanulság: egyszerre
több tulajdonsága is igazolta ezt az észrevételt. Ezekből most csak néhányra
szorítkozom:
1.1. AZ EVIDENCIA ELVE
1.1.1. A "van" mellőzése
Közismert
tény, hogy a magyar mondatok állítmánya csak bizonyos körülmények között
tartalmazza létigénk ragozott formáját, a "van"-t 2), és legszívesebben névszói vagy névszói-igei marad. Akkor
miért hozom itt fel? Nos:
Ez
akkor van így, ha kijelentő vagy kérdő módban, jelen időben, 1. szám 3.
személyben beszélünk bizonyos valakiről/valamiről. Ilyenkor nem azt mondjuk,
hogy "Az asztal kék van", hanem csak azt, hogy "Az asztal kék".3) (A többi személy itt nem érdekes.) Ami nekünk itt, ha
nem is új, nagyon fontos, az az, hogy a mondat alanya meghatározott.
Mert ha az, akkor említéséhez tárgyi vagy elvi léte is kétségtelenül
kapcsolódik, tehát: magától értetődő. Ha viszont az, akkor elhanyagolhatóvá
is válik, annyira, hogy teljesen eltűnhet a mondatból!
1.1.2. Az elvárási norma és sajátos fenoménja
Az
evidencián, magátólértetődésen van a hangsúly. Ami nyilvánvaló, arra nem
kell szót vesztegetni.
Ennek
a szellemnek másik okozata, mutatója az, hogy a magyar - hosszas vándorlásai
során - arra is érzékenyen ügyelt, hogy főleg csak olyan fogalmakban bővítse
szótárát, ami az eltérőt, szokatlant, stb. jellemzi. Erről érdemes, érdekes
is, sőt, nem lehet eleget beszélni.
Így
aztán a magyarban például a szép szónak sokkal kevesebb szinonimája van,
mint ellentettjének, a csúnyának. Az okos - buta páros eltolódása az egyik
legszélsőségesebb példa: míg az okosra azt mondjuk: értelmes, eszes, éles
eszű, bölcs, lángeszű, a butára ugyanígy az első két, tetszőlegesen kiválasztott
szinonima-szótárt fellapozva, azoktól ihletten legalább 87 szót illetve
kifejezést találunk!4)
Ez
persze nem azt jelenti, hogy minden magyar vagy minden a magyaroknál szép
és/vagy okos, hanem azt, hogy ebből indulunk ki: magától-értetődő, hogy
ez az elvárási normánk.
Hogy
ez tényleg így van és nem fordítva (tehát, hogy azért lenne ilyen egyenlőtlen
az eltolódás, mert annyi csúnya és buta élne nálunk, hogy nem győznénk
az újabb és újabb változatokra szavakat találni), egyszerre több ténnyel
is igazolható:
- A lét ige imént
említett elhagyásának, a csupán névszói állítmánnyal való mondatszerkesztésnek
lehetősége mutatja, hogy a magától-értetődőt igyekszünk elhagyni.
- A negatív jelzők
irányába való eltolódás minden más, hasonlóan alapvető értékeket jelölő
melléknévpárosunknál is megvan, ilyen például a jó - rossz, egészséges
- beteg, ép - sérült, vidám - szomorú, jámbor - öntelt. Bár sokszor
hasonló az eltolódás iránya más nyelvekben is, de aránya a magyarban
szélsőségesebb (persze ez könnyű, mert a magyarnak eleve nagyon gazdag
a szókincse). A magától értetődőt tehát módszeresen a minimumra szorítjuk.
- Ahol viszont
nem jeleznek alapvető értékeket az ellentettek és nem köthetők általános
elváráshoz, azaz nem lehet természetesen alapvetően jónak-rossznak
nevezni egyik végletet sem (lásd: gyors - lassú, széles - hosszú,
alacsony - magas stb.), már nem érvényes ez az eloszlási arány. Ez
fordítva igazolja a fenti mintát, hogy: azt kell kifejezni, ami
nem magától-értetődő vagy nyilvánvaló, és ellentettek esetén kb.
egy-forma arányban.
1.1.3. A többes szám redukciója
Ide
tartozik még például az a bizonyos, fent említett tulajdonsága a magyarnak,
hogy a többes számot jelző számnevek után (2, vagy több) a többes szám
ragját kötelezőszerűen elhagyja: tehát nem azt mondja, hogy 1 nap - 2
napok, hanem 1 nap - 2 nap, sok nap.
Ebben
ugyanazt, a fenti két pontot összekötő elvet követi: Ami evidens, tudni
illik az, hogy a 2 (vagy több) az többes szám, annak külön jelzése számára
redundáns, szócséplés.
Ezzel egyetemben világos az is, hogy csak ott szükséges a többesjel, ahol
nem adunk semmi számszerű adatot ("Emlékezetes napok voltak.").
1.1.4. Múlt idő leépítés
Végül
az a tény is, hogy nagyanyáink még több múlt időt használtak, mint a mi
nemzedékünk (egyet), ugyanezt a gondolkodásmódot támasztja alá. Az elhagyott
múlt időket ismerjük is, értjük is még. De valamikor az utóbbi évszázadban
- tehát ez a legfrissebb példa a fenti nyelvtendenciánkra(!) -, a mindennapi
nyelvhasználat kiszűrte őket - sallangként. Hiszen bármely múlt időben
is beszélünk valamiről, valamikor szükség van pontosításra, hogy mikorról
beszélünk: tegnap, 2 éve, azelőtt, miután, stb. történt-e valami.
Azzal viszont egyértelműsítjük a múlt időt, aminek - mert egy múlt idő
azért elkel az érthetőséghez - takarékos nyelvünknek megfelelően a legrövidebb
és legegyszerűbb változatát vetjük be: "- t".
1.2. LÉNYEGMEGRAGADÁS:
1.2.1. verbálisan a szórendben
Mi is evidens? Ami bizonyításra nem szorul, hanem nyilvánvaló.
Már
4-szer láttuk, hogy a magyar hajlamos a minimumra korlátozni azon dolgok
leírását, amikből kiindul, illetve kiszűrni a szövegéből azokat a kifejezéseket,
amik az alapvető logikához nélkülözhetetlenek.
Láttuk,
hogy ezek, éppen kihagyhatatlanságuk miatt - az indogermánok számára paradox
módon - nem ismétlendő/említendő részeit képezik annak, amit mondani akar.
A magyar hallgató számára az ilyen dolgok említése, ismétlése felesleges,
mert vagy unalmasnak tűnne, vagy - rossz esetben - úgy, mintha beszélgető
társa kételkedne abban, hogy ő is képes nyilvánvaló dolgokat felfogni,
magyarul: mintha sértegetnék.
Ami
viszont nem magától értetődő de fontos, azt ereszkedő sorrendben közli.
Tehát a leglényegesebb felől halad a leglényegtelenebb felé, kivéve, ha
különös stilisztikai elemeket akar alkalmazni.
Ez
épp úgy igaz az egyszerű és összetett mondatokra, mint nyelvünk más aspektusaira
is:
1.2.2. a névírásban (lásd "Hungarian Notation")
A magyar nyelv például a nevek felépítésében is lényegre-törő.
Ellentétben
az indogermán nyelvekkel a magyar a megkülönböztető (mert a valószínűség
szerint ritkábban ismétlődő és ezért fontosabb) családnevünket helyezi
előre, amit emiatt vezetéknévnek is nevez.
Az
azonosításra kevésbé alkalmas, mert gyakoribb utó- illetve keresztneveket
a vezetéknév mögé teszi (szöges ellentétben az indoeurópai vezeték, utónév
sorrendjével illetve fogalmával).
Annak,
hogy a disztinktív kiemelése logikusabb és meggyőzőbb találmány, mint
a fordított indogermán név-minta, két mutatója is van:
- Mára, a számítástechnika
korában a programozók - észokokból - világszerte áttértek az, egy
magyar származású programozó után "Hungarian Notation"-nak elnevezett,
a programozás áttekinthetőségét forradalmasító variáns-csoportosító
elvre, amitől a programozás nemzetközileg áttekinthetővé és könnyen
érthetővé vált, pedig az lényegében csupán a magyar sorrendiség alkalmazása.5)
- Az egyre zsúfolódó
tömeges, gépi nyilvántartások láttán az indoeurópaiak is felfedezték
már a mindennapok számára is a magyar névsor ésszerűségét, jobb áttekinthetőségét.
Elnevezték "korszerűnek", írásban már el-elhagyogatják az előrehelyezett
vezetéknév után korábban "az érthetőség kedvéért betűzött" vesszőt,
és egyre gyakrabban használják köz- és élő nyelvükben is.
1.2.3. a számrendszerben
Nincs
ilyen könnyű dolguk viszont részben ésszerűtlen, helytelen hangsúlyfektetésű
szám-rendszerükkel, ami ugyanúgy a lényegtelennel tud egyik-másiknál elkezdődni,
mint eredetileg a neveik. A 89-re például németül azt mondjuk, "kilenc
és nyolcvan", franciául meg azt, hogy "4-20-9". Ez nyelvileg nem olyan
könnyen módosítható.
Hát nem a legnagyobb érték a mérvadó egy mennyiségnél, összegnél?
A magyar mindig a nagyobb helyértékkel kezdi a szám megfogalmazását.
Ez mellesleg a keltezésünkben is megmutatkozik.
1.3. FIGYELEMTERELÉS:
1.3.1. szerkezetileg, verbálisan
Szöges
ellentétben a Chomsky által leírt indogermán szövegszerkezettel, ahol
a leglényegesebb információ a mondat végére kerül,6)
a magyar nyelv minden gondolat-felépítésnél a fent említett lényegmegragadási
logikát alkalmazza.
Kérem,
ezen a helyen tekintsenek el attól az állítástól, hogy a mondat leglényegesebb
tagja az állítmány lenne. Továbbá az állítmány mit sem ér megfelelően
előkészített szövegkörnyezet nélkül.
A
magyar mindig úgy szerkeszti mondandóját, hogy az evidens dolgokat - a
másik edzett és osztatlan figyelmét elvárva és tudva - meg sem említi,
vagy csak különleges esetekben utal rájuk, s a nem evidens információknál
a leglényegesebb felől halad a leglényegtelenebb felé.
1.3.2. és akusztikailag az intonációban
Még
a hanglejtése is ugyanezt a szellemet sugallja. Szemben a közismerten
"éneklő" indogermánokéval a magyar hanglejtés alapvetően lineáris jellegű,
leegyszerűsítve: a magasból a mélybe tart.
Ha belegondolunk, hogy a magas hangot általában élesebbnek érzékeljük,
és úgy érezzük, messzebb hord, hangosabb, jobban érthető, hallható, mint
a zöngés, mély hang, ami általában ráadásul még halkabbnak is tűnik a
magasnál, akkor látjuk, hogy az akusztikailag jobb érthetőségtől haladunk
a rosszabb felé. Tehát tökéletesen kísérjük hangunkkal is a lényeges közléstől
a lényegtelen felé haladást.
A
magyar ember, fenti hozzáállásával óhatatlanul - legalább nyelvileg -
abban a szellemben nevelkedik, hogy odafigyeljen a másik mondandójára,
aminek minden apró hangja, hang-emelése, ragja is jelentékeny és messzemenően
pontos. Ugyanakkor ügyel arra, hogy ne "fárassza túl" hallgatósága összpontosító
képességét illetve türelmét, mert - bár végig erőteljesen artikulál -
rendesen minden fontos dologgal azonnal "kirukkol", és olyan tömören,
ahogy csak lehet.
A
"csevegést" nyelvi megegyezés szerint későbbre hagyja, ha meg csak a legfontosabbakra
volt ideje, mégis (majd) minden fontos adatot közölt.
A
magyar tehát a legmesszemenőbben lényegre törő. Nyelvünket az
evidenciában való gondolkodásmód szabályszerűen áthatja, verbális
magatartása a lényeges-lényegtelen dolgokkal szemben módszeres.
Ha csak kevés időnk is akad, adatközlésünk szempontjából nem vesztünk
sokat.
Nyelvünket
nagyon tömör és gyors információcserére edzették. Meggyőződésem, hogy
ennek a gondolati hierarchiának kialakulásához elődeink alapvetően nagyon
jó megfigyelő és rendszerező képességén kívül lovas életmódja is
jelentősen hozzájárult. Ez a fajta kommunikáció bizonyos helyzetekben
- gyors helyváltoztatás, ütközet stb. - közben, ugyanis nagyon előnyös,
de szükséges is, mert energiatakarékos, idő híján létfontosságú, akár
élet-halál kérdése is lehet.
2. TULAJDONSZEMLÉLET
Érdekes
jellemzője a magyarnak (de a finnek, töröknek is) a tulajdonnal szembeni
hozzáállása. Az indogermán haben/have stb. ige és segédige megfelelő hiányában,
a kényszeredett hatású "birtokol" szó helyett alázatosan nézi azt, amit
a Teremtőtől kapott. Mint aki érzi, tudja, hogy ez csak kölcsön van: neki
csak "van valamije".7)
Az
ilyen hozzáállás láttán a materialista beállítottságú indogermán megzavarodik.
Életét és gondolkozását átható viszonyait, létének lényegét kifejezni
tűnő értékeit (németül van egy olyan mondás, hogy "Hast du was, bist
du was", jelentése: "Ha van valamid, vagy is valaki, azaz nem akárki")
nem tudja egy az egyben megértetni velünk. (A "Nem a ruha teszi az
embert" szólásunkkal ellentétben pedig azt mondja: "A ruha
teszi az embert" (Kleider machen Leute).
3. HOLISZTIKUS VILÁGSZEMLÉLET - LÉNYEGRETÖRÉS ÉS SZŰKSZAVÚSÁG
Minden
nyelv tükrözi alkotói felismeréseit a lét összefüggéseiről is. A mai magyar
ezt a legmesszemenőbb következetességgel, egy 3-tagú gondolatsorban teszi,
amiben a többé-kevésbé kapcsolódó finn és török csak részben követi, így
azonos jelenségeik nem tűnnek meggyőzően saját szellemi terméküknek. A
japán látszólag végig velünk tart, de kizárólag alakilag, nem logikailag,
mert ez a nyelv nem ismer többes számragot illetve esetet, így ennek logikai
értékelése nem hasonlítható.
Így
nyugodtan előrebocsáthatom, hogy a mai magyar nyelv egyedülállóan bölcs
holisztikus világnézete miatt, - nem csak a többes számot használó nyelvek
közül.
3.1. A NEMISÉG EGYSÉGE
Az
indoeurópai nyelvekről közismert, hogy különbséget tesznek a nemek közt.
Míg maga a felosztás alapvetően még valamennyire ésszerűnek tűnhet, használata
következetlenségéről egész köteteket lehetne írni. A példálózást inkább
egészen kitöröltem a szövegből, tapasztalt nyelvészek számára bizonyára
felesleges lenne.
A
magyar nem osztja az élőlényeket három nemre: embereknél egy spártai "ő"-t
használ (mint a finn, török, japán, sőt a sumer is), az állatokra, dolgokra,
fogalmakra meg a névelő 2 formáját (a, az).
Persze
tud képzővel (király/királynő/-né), vagy külön szóval (mén, kanca stb.)
a nemekre utalni. Ahol értelme van a különbségre felhívni a figyelmet,
megteszi, de a nyelvtani megosztásnak nem látja értelmét.
Joggal.
Ez a felfogás mindjárt több szempontból is kedvezőbb:
- nyelvileg (egyszerűség),
- biológiailag
(egymás nélkül a férfi és a nő nem tud szaporodni), de
- társadalmilag
is (kiegészítő szerepek, vérmérsékletek, erősségek).
Beható
fordítói és indogermán ajkúaknak való nyelvtanári gyakorlatomból számtalan
példát tudnék itt felsorolni azt bizonyítandó, hogy ez igaz, és hogy -
attól függően, melyik indogermán nyelvről van szó - a sok-nemű nyelviségben
egy összefüggő elbeszélésben az elvárt egyértelműséggel szemben hamarabb
és nagyobb zűrzavar keletkezik visszautalások és pontosítások nélkül,
mint az egynemű magyarban, de a legjobb esetben sem nyerni semmit a nemi
osztatlansággal szemben.
George
Orwell 1984 c. regényében veti fel egyes szavak szelektív, tudatos eltüntetésének
horderejét. Folyamatosan új, egyre kevesebb szóból álló szótárak készítéséről
van szó, azzal a hátsó szándékkal, hogy a vezető réteg a polgárokat észrevétlenül,
az egyre újabb és újabb kiadásokból egy-egy politikailag brizáns szót
törölve lassan megfossza az önálló gondolkodás eszközétől. Akinek nincs
szava bizonyos fogalmakra és nincs módja ezekről tudomást szerezni, az
a legjobb esetben is csak sejtheti, hogy van valami más is, amire még
nincs fogalma, de kifejezni nem tudja, és ezért revolúcióra nem tud szervezkedni,
idővel talán észre sem veszi, hogy embertelen helyzetbe került...
Megfordítva
az ő ötletét igaz azonban az is, hogy ha a nyelv a nemeket hím,
nő és semlegesre osztja, tehát csoportosít, akkor az ember él is ezzel
a lehetőséggel - minden téren. A csoportosítás viszont vonzza az
egyik a másik elé (vagy mögé) sorolását, a klasszifikálást, az
osztályozás pedig a diszkriminációt: A három nemmel operáló nyelvek
országaiban a nőknek általában még ma is nehéz helyzetük van és még a
"fejlett" német ajkú szomszédoknál is igazán rászorulnak az ún. emancipációra,
mert képzettségük, teljesítményük dacára sokszor súlyosan hátrányosan
kezelik őket munkahelyükön és társadalmilag. Utóbbira tán a legszélsőségesebb
példa a svájci nők választójogának története...
Hogy
viszont a magyarok, történelmünk során mindenütt igyekeztek mindkét nemet
(a körülményektől függően) egyenrangú félként kezelni és tisztelni, míg
más, szintén egy nemet használó népekre ez nem egyformán igaz, az valószínűleg
valahol azzal is összefügg, hogy nyelvünkben az egységben való gondolkozás
többszörösen, hiánytalanul észlelhető, lásd a további két pontot.
3.2. TÖMEGES KÉPZŐDMÉNYEK
Nyelvünk
az olyan képződményeket is egységként fogja fel, amelyekből több, mint
kettő van: Ilyen például a köröm, a haj, a szőr...
A
magyar itt is abból indul ki, hogy nem hiába teremtetett ezekből több
(hiszen egy hajszál sem nem melegít, sem nem véd karcolás vagy
más ellen), s emiatt egy(ség)ként fogja fel ezeket is.
3.3. PÁROS SZERVEK?
Nem
véletlenül használtam itt a kérdőjelet...
Kezdetben
mindig hibát vétettem a németekkel való beszélgetéseim közben, ha az ún.
páros szervek sérüléséről kellett beszélnem. Kiderült, hogy - a többes
számot használó nyelvek közül - csak a magyar gondolkozik az ilyen szervekről
(kéz, láb, szem, fül stb.) egységben, és mondja azt például egy amputáció
után, hogy valaki féllábú.
Az
indoeurópaiaknál, a törököknél, de még finneknél és a sumérban is (!!!)
viszont az emberek egylábúak maradnak. Azt mondják, hogy itt egy,
meg ott egy az kettő, azaz egy pár, s ha egy elvész, marad még egy.
Mi
azt tartjuk, hogy: ez az oldal, meg az az oldal egybe tartozik, - mert
-
Elgondolkoztak
valaha azon, miért is tekinti a magyar ember a páros szerveket
nyelvében egynek? Jó, mert egységnek veszi. De miért?
A
magyar nyelv itt is nagyon gyakorlatias, és rendkívül bölcs oldaláról
mutatkozik:
Mintha kórboncnoki és élettani eredmény alapján - látva a szerves összefüggés
értelmét - alkotta volna kifejezésmódját: Mindig a dolgok végső célját,
igazi (biológiai) funkcióját, és nem csak a közvetlen, szemmel látható
benyomást fogalmazza meg.
Nem
hiába "kétkimenetű" illetve egyfunkciójú "páros" szervek ezek(!):
Ha
nincs két szemünk, akkor ugyan még élesen láthatunk azzal az egy megmaradttal,
de térlátásunk károsul;
ha
az egyik fülünk sérül, az irányhallásunk károsodhat, nem érzékeljük
a sztereó hatást;
ha
az egyik lábunkat elvesztjük, nem tudunk stabilan megállni, folyamatosan
járni;
ha
az egyik karunkat vesztjük, például nem tudunk ölelni már,csak karolni,
ha
az egyik kezünket vesztjük, nem tudunk... stb., stb., stb!!!
Egységben
az erő, az egyik oldal a másik nélkül már nem képes teljességében ellátni
funkcióját: csökkent, fele értékű és képességű, - csakúgy, mint a férfi
és a nő, vagy akár a magányos hajszál...
Most
vessék ezt össze azzal, hogy az angolszász nyelv annyira nem jut túl a
kimeneti oldali megfigyelésen és tekint a (végső) rendeltetésre, hogy
ráadásul olyan szavakat is többes számba rak, mint például az olló, nadrág
és szemüveg...!
Nem
kell csodálkozni, hogy a magyarban a - valamilyenné tevés
tulajdonságát kifejező, folyamatos (!!!) melléknévi igenévből keletkezett
névszóval jelölt - bölcsőnk, amelybe anyanyelvünket
- mint egyik legfontosabb jellemnevelő örökségünket - belefektetik, közvetlenül
összefügg a bölcs szóval, anyanyelvünk leglényegesebb jellemzőjével.
1)
|
Megfigyeléseim
különböző diszciplinák (nyelvfilozófia, szociolingvisztika, pszicholingvisztika,
szemantika, komparatisztika) területeit érintik (lásd például: Humboldt,
Herder, a 19./20. századi amerikai strukturális lingvisztika felismerései),
de ezeken túlmenőek. |
2)
|
Kosztolányi
Dezső szerint a "lenni" nem egészen helyes infinitívuma a "van"-nak,
mert a jövőidejű "lesz" igéből vezetjük le, tehát jelen helyett jövőidejű
főnévi igeneve, ellentétben a "van" "vanni" és "vóni" (=volni) jelen
és múlt idejű főnévi igenevekkel ("Van kenyér? Vanni van, de nem adhatok.
[...] Volt termés? Vóni vót. [...] Lesz holnap tojás? Lenni lesz,
de az nekem kell. [...] Ez is arra vall, hogy a volna és lenne nem
mindegy."). (Nyelv és lélek, Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1971,
"Kis nyelvtan" c. fejezet, 70. o.) |
3)
|
A
nyelvkedvelő íróval szemben (u.o.: "A magyar nyelv felfedezése"
c. fejezet, 275. o.) azt tartom, hogy a magyar nyelvben a sima névszói
állítmány igenis a "van" beleértéses elhagyásával keletkezett, erre
utal legalábbis az ilyen állítmányok például jövő, illetve múlt
időbe való helyezése: "Érdekes (-/volt/lesz)". Bizonyos esetekben
(emphasis) használjuk is ezt az igét, például úgy, hogy "Van
zöld asztalunk". Több asztalból válogathatunk, de akad közte
egy zöld is. (Mihelyst a számnév állítmány: "Hány asztal van
itt? Egy asztal van itt. -> Egy asztal. ->Egy.")
|
4)
|
(Móra
Ferenc: A magyar rokon értelmű szók és szólások kézikönyve, Ciceró,
Budapest, 1907, 425. és 426. szinonimacsoport 1. bekezdése: első fokú
megfelelők, 375.-376. o.:) "Buta, ostoba, oktalan, dőre, balga, balgatag,
badar, botor, oktondi, hülye, bárgyú, bamba, bibasz, buksi, bumfordi,
együgyű, értetlen, fajankó, filkó, golyhó, gyámoltalan, gyengeelméjű,
hájfejű, nehézfejű, üresfejű, tökfejű, fejetlen, korlátolt elméjű,
hígvelejű, kába, korpaeszű, ködös eszű, kevés eszű, rövid eszű, szűk
eszű, zápeszű, vízeszű, tompa eszű, ferde eszű, léhűtő, mamlasz, mafla,
málé, mulya, tedd ide - tedd oda, sületlen, szamár, tökfilkó, töksi,
tökkelütött, piszma, tankó. Üres a felső hajlék; bangó a feje; hígan
vagyon esze; feje lágyára esett; kevés van a sótartójában; nagy pipájú,
kevés dohányú; kevés a vágott dohánya; kevés a sütnivalója; kevés
van az észtokban."
Ezt a sort egy további szinonimaszótárból még 17 szóval, illetve
kifejezéssel tudjuk megtoldani: (O. Nagy Gábor - Ruzsiczky Év: Magyar
szinonimaszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995. 62. o.): "Bugyuta,
butácska, buti, butuli, butus, esztelen, fafejű, hígeszű, hóvízeszű,
korlátolt, lassú felfogású, nehéz felfogású, süket, szellemtelen,
tudatlan, tyúkeszű, vízfejű." Ezen felül találtam hirtelenjében
még 8 további kifejezést: "Buta tyúk, buta liba, észlajos, hiányzik
egy kereke, kevesebb van neki egy kerékkel, marha, szamár, tök".
Biztos vagyok abban, hogy a teljes szókészlet ezzel a 87 kifejezéssel
még nem merült ki. |
5)
|
Ez
a magyar származású programozó együttműködött a világ legnagyobb szoftver-házának,
a Microsoft nagysikerű termékének, a Windows-nak létrehozásában, és
közben megalkotta az áttekinthető és ésszerű programozhatóság érdekében
a variánsok lényegestől lényegtelen felé haladó csoportosítási módját,
amit ma Hungarian Notation-nak hívnak a magyar nyelv bölcs információ-felépítése
tiszteletére.
(Wolfgang Sommergut:
Programmieren in C, Einführung auf der Grundlage des ANSI-C-Standard,
Beck EDV-Berater im dtv, Basiswissen: 13.o.: Programmierstil
(...) "Hungarian Notation", den vorteilhaften Einsatz des Prepozessors
(...) gut lesbar und wartungsfreundlich. 35. o.: Die "Hungarian
Notation hat mittlerweile weite Verbreitung gefunden, unter anderem
ist sie auch bei der Programmierung für OS/2 zum Standard geworden.(...)
36.o.: Hungarian Notation: Konvention bei der Vergabe vom
Variablen- und Funktionsnamen. Jeder Name erhält ein Präfix, das
den Datentyp der Variablen oder des Rückgabewerts einer Funktion
beschreibt. 37.o.:"(...) und halten Sie sich am besten an die sogenannte
Hungarian Notation.)
|
6)
|
Ezt
a késleltető felépítést mellesleg a német nyelv extrém hosszú mondatai
esetében Mark Twain világhírű, A Connecticut Yankee at King Arthus´
Court (Egy jenki Artúr király udvarában) c. regényében tüneményesen
karikírozza. |
7)
|
Japánban
mindkét kifejezésmód egyformán használatos! |
|