dr. Balla László

(Részlet)

Az -l- jelentés.

(Az -l- mint a nyúltság, vonalszerűség kifejezője.)

Ha a geométriai szerkesztés módjára akarjuk logikánkat vagy rendszerünket kiépíteni, amint azt kilátásba is helyeztük, könnyen érthető, hogy a betűk tárgyalását az -í- után miért folytatjuk az l-el. Az -l- betű természetes jelentése ugyanis a nyúltság, az egyirányú kiterjedtség és mint ilyen, a pont után a vonal, él geométriai szerepét tölti be, vagyis a pont legközvetlenebb, legegyszerűbb folyamányának, útjának vehető. Igaz ugyan, hogy a pont és vonal kapcsolatának, származásának problémája különféle irányú magyarázatokat tűr meg, mert például a lapot, síkot, élt és csücsköt-pontot vehetjük a test metszeteinek is, részünkre azonban, kik a jelek felsorolásánál, az egyszerűbbtől akarunk az összetettebb felé haladni, használhatóbbnak bizonyul az l-nek í-ből, mint a kicsiségek folytonos utat leírómozgásaiból, húzodasából való eredeztetése. Ezt mi annál is jogosabban tehetjük, mert értelmezésünkben a pont, vagyis í fogalom sem testetlen valóságmozzanat, hanem csupán a testnek általában összetett szemléletességét, differenciáltságát viszonylagosan kizáró kicsiség, ami ezért ismétléssel, sokszorosítással, testté tevődhet össze, mert hiszen magszerűségében is kiterjedt, csak benne a kiterjedtség valahogy rejtett, redukált jellegű. De ha nem is tisztázzuk a pont vagy vonal metafizikáját, hanem csak "oly engedményes pontossággal" sikerül a dolgokat betűjelentéseinkkel kiábrázolnunk, amint azt a "kiterjedt pontokkal" dolgozó modern nyomdatechnika végzi, úgy hisszük, ezzel is előbbre fogjuk vinni a gondolat érzékiesítésének, megtestesítésének, legfőképpen matematikai szerkesztésének régóta vajudó problémáját.

Nem akarjuk az unalomig ismételni a természetes betűjelentések megállapitásának módját, fonetikai körülményeit. Az -l- betű általunk megállapított logikai jelentéséhez is az l hangérzet minőségének aprólékos kivizsgálásával jutottunk. Anélkül, hogy ezt részletesen bemutatnánk és artikulációjának különféle körülményeiből való kihámozgatását itt elvégeznénk, mindjárt rátérünk azoknak a fogalmaknak felsorolására, amelyekből a nyúltság egyszerű képzettartalma értékesíthetőbb jelentésekkel telitődik meg, egyuttal pedig a vele vagy belőle szerkesztett fogalmakat is kielégitőbben tisztázhatjuk.

Talán már nem is szorul bizonyításra, hogy a rövid, hosszú, széles, magas, mély, közel, távol fogalmai, például a nyúltság képzetére támaszkodó, rámért tartalmak. A haladás, a nyúlás, folyás, áramlás, lógás, dőlés, emelkedés, sülylyedés, lóbálás, lengés stb. mozgás-fogalmairól szintén megállapíthatjuk, hogy vagy a megtett útjukra, vagy pedig a mozgó test alakjára vonatkoztatottan l-es jelentésűek.

.I. E felsorolt jelentések után pedig nem lesz nehéz az anyagi létrend legkülönfélébb alakulataiban, folyamataiban vagy törvényszerűségeiben sem felfedezni az -l- értékét.

A léc, oszlop, cölöp, lőcs, lánc, huzal, kötél, küllő, cső, nyél, emelő stb. mind olyan dolgok, melyekben a nyúltság jelentése közös elemként állapítható meg, akár két távoli pont összekötésére, áthidalására, akár e két pontnak a folytonosság vonalán maradó eltávolítására utaló értékükben fogjuk fel.

A vezetés, folyás, áramlás, emelés, süllyedés, áthatolás, sugárzás, kilövelés, rostozódás, szálkázódás stb. jelenségei is mind az egyirányú terjedés, haladás jelentését hordják magukban magyarázó elemként. Kelepelés, kolompolás, lötyögés, üvöltés stb. hangszínezeteit is l-es alakok rezgése vagy valami más nyújtottság okozza. A húr rövidségével vagy hosszúságával oksági összefüggésben, megfelelésben lévő hangmagasság és hangmélység is részint az í-vel, részint az l jelentéssel hozható kapcsolatba, de sok más hosszanti, longitudinális jellegű változással együttjáró fizikai vagy kémiai megnyilvánulás is.

.II. A növényi élet alaktanában és élettanában természetesen szintén rátalálhatunk jelünkre és alkalmunk lesz itt is bővíteni természetes jelentésének és kihasználhatóságának körét.

A szárak, szálak, nyelek, erezetek, csatornázatok, rostok, élek, szélek, mind olyan szervülések, melyek valamilyen l-es funkciót teljesítenek mind a kizárólagosan tenyésző növényi alkat keretében, mind pedig az állati vagy emberi élet vegetatív jellegű alakzatában. Mert nyilvánvaló, hogy az ínak, idegek vagy a csöves szerkezetű erek, belek és más hosszúkás alakú szervek hivatásában is -l- jelentést találhatunk. Csak kis ügyesség kell hozzá, hogy az egymástól némileg eltérő jellegű funkciók ellenére felfedezzük bennük a közös -l-es tartalmat. Az ideg, az ér és bél ugyan mást-mást vezet, de az egyirányú kiterjedtségének vonalán mindegyik a haladás meggyorsítását szolgálja pld. a növények mindenirányú és éppen ezért lassúbb tempójú, díffuzjellegű életfolyamataival, hatástovábbításával szemben. E meggondolásokkal kapcsolatban pedig a nyúltságnak nemcsak összekötő vagy továbbító, átszállító értékét tudatosíthatjuk, hanem a többi dimenziók irányában való lecsökkentő, megtakarító vonatkozása alapján az egyirányú kiterjedés felfokozását és a rajta lezajló folyamatok gyorsítását. Ily értelemben mondhatjuk például a huzalokat, szálakat sajátlagosan vezetőknek, mert egy kontínuum keretében ez a forma tudja a halmaz részeit egymástól legmesszebbre távolítani vagy legtávolabbi pontokat összekötni, legnagyobb utat megtenni, tehát gyorsítani. E meggondolásokból láthatjuk, hogy egy adott halmaz, kimért tömegű kiterjedtség lehetséges változatai, módosulásai a pont, vonal vagy sík felé irányultságukban, de egymással való kapcsolatukban is oly törvényszerű viszonylatokat őriznek meg, melyekből a geométria megállapításainak és a valóság törvényeinek teljesen egybeeső voltát konstatálhatjuk.

.III. Az állati szervek között is megragadhatunk -1-es jelentéseket és itt is a "forma dat agere rei" , a "forma dat esse rei" és az "actus manet in agente" megállapításainak a forma legszemléletesebb értelmében vett igazságait igazolhatjuk. Mint a növényeknél, úgy itt is akár az egész alkatot, akár az egyes szerveket illetően minden nyúlt alak a nyúltság jelentésében tölti be hivatását, célját és ebből is érthető meg. Tehát az állati alkat is úgy faji, mint egyéni formáiban fel fogja mutatni a célszerűség törvényeit. Megállapításainknak ezt a következményét nem győzzük majd eléggé hangsúlyozni, mert ebből is nyilvánvaló lesz, mily többletet jelent rendszerünk az eddigi metafizikásokkal szemben, amelyek az általánosságban vallott célszerűség elvével a realitások mezején nem tudtak mit kezdeni. Mert vajjon akadt-e egy is a metafizikusok közül, a "principium individuationis est in materia quantitate signata" elvét hangoztatók táborában, aki egy emberi alkat egyediségét, hoszszú vagy rövid koponyáját, nyakát, törzsét vagy végtagjait a célszerűséggel kapcsolatba hozta volna? Pedig amint a nyúlt alakú giliszták, kígyók, férgek vagy halak egész faji hivatása vagy más állatok egyes tagjainak kinyúló hivatása, ugyanúgy az egyediség keretében fölmerülő különlegesebb megnyúlások is mind elárulják értelmüket, céljukat az l-jelentésben. Akármelyiket is vetjük vizsgálat alá, bennük a már említett l-es jelentésekkel részben azonosuló felismerésekre, megállapításokra juthatunk. Egyik esetben talán a környezetbe hatolás szempontjából mondható célszerűnek a tömeg megnyúlása, elvékonyodása és ennek vonalára való felépülése, másik esetben egy távolabbra nyúlást, megközelítést segít elő a hosszúkás forma vagy valami szabadabb elhajlási, mozgási lehetőséget enged, de minden esetben a már kimutatott l-jelentés értelmében. Vagyis a természet formanyelve mindenütt egységesnek, egyértelműnek bizonyul, nemcsak jelentése, hanem építőterve alapján is.

Az animális viselkedések közül is sokat a nyújtottság, vontatottság, tehát az l-es jelentés tesz érthetővé. Nyúlás, loholás, lézengés, lóbálás, kalimpálás, legyintés, csóválás fogalmai is például ilyenek, akár az időben való kinyúltságot, lassúságot, vontatottságot szemléljük bennük, akár a mozgatott szervek nyúltságát vagy kinyúló jellegét nézzük.

Amint az í-nél rámutattunk arra, hogy az -í- jellegű változások, mozgások hasonló értelmű formákat hoznak létre az alkaton tartósabb visszahatásaikkal, úgy itt is megállapíthatjuk, hogy az l-es alkat vagy alkatrészek, mint pld. a kinyúltság, karcsúság, vékony, elkeskenyedő formák l-es viselkedésekkel hozhatók okkapcsolatba.

Az állandósultabb jellegű és így továbbható érzelmek, érzületek között is sokat találhatunk, melyeknek kinyújtó vagy esetleg csüggesztő, lankasztó, lassító, lustító hatásuk van s ezek az alkatot szintén l-es értelemben befolyásolják. Behatóbb vizsgálatok után meggyőződhetünk róla, hogy amint vannak összehúzó, hajlító, mozgásra-indító érzelmek, úgy vannak kinyújtók, felemelők, tágítók, bizonyos értelemben tehát l-es értelműek.

Amint a félelemről kimutattuk például, hogy benne a készültségi, védekezési, összehúzódási tendencia már a növényektől és a legegyszerűbb állatoktól kezdve a legmagasabbrendű emlősökig megtalálható, úgy az elégedettség, kielégültség állapotairól is kimutathatjuk, hogy kitárulást, kiemelkedést, vagyis kinyújtottságot hordoznak lényegükben, még pedig mindenütt az anyag gravitáló erejével ellentétes, kiemelő értelemben. A kihúzottságnak, kiemelkedettségnek ezt az erőkifejtő örömállapotát és mindazokat az érzelmeket, melyeket a kielégültség kereteibe sorolhatunk, egyelőre nem fogjuk részletesebben magyarázgatni, formális mozzanataikban indokolni, mert ehhez az -a- jel ismertetését is szükségesnek tartjuk. Majd inkább ott folytatjuk fejtegetéseinket e "dyastolés" érzelmekről.

Itt még csak arra mutatunk rá, hogy vannak olyan érzelmek is, melyekben a nyújtó tendencia nem a gravitálással ellentétes irányú kiemelkedés, feltörés, ágaskodás, hanem éppen a gravitációnak való átengedésből beálló csüggedtség, lankadtság, aléltság, tehát ernyedt elnyújtottság. Ezek éppen az életerő csökkenésének vagy teljes kimaradásának következményei, amikor is az élő testben az anyagi elem öntörvénye, vagyis a gravitálás veszi át a vezetést.

.IV. De még magasabbrendű fogalmak vizsgálatát is bemutatjuk jelünkkel kapcsolatban, amint tettük az í-nél is. Itt is körülbelül visszafelé tesszük meg az utat, a mindent összefogó és integráló szellemi működések irányából egészen a legkézzelfoghatóbban anyagi jelenségekig, ill. az érzéki nyilvánvalóságában leghatározottabban vizsgálható, leábrázolható alkatig.

Már eddig is összekapcsoltunk -l-jelünkkel oly fogalmakat, melyek eléggé magasrendűeknek mondhatók és amelyekről nem hitték volna bizonyára még a fantazmákhoz konvertálást sürgetők sem, hogy bennük valamilyen jelnek lényeges szerepe lehet. A haladás, szállítás, küldés, folyamatosulás és a változás, például ilyenek és ilyennek mondhatók az utalás, célzás, elkülönítés, az út, az irány, az idő, a volt és lesz, tehát múlás és jövő vagy például a sor, a közlés fogalmai is. Bizonyos értelemben egyik sem nélkülözheti az -l-jelnek nyúltsági, haladványos jelentését. És sok más ilyen fogalmat hozhatnánk még föl, itt azonban főképpen csak a gondolkodás folyamatát legközelebbről érintő fogalmakból akarunk még néhányat bemutatni jelünk értékének bizonyítására.

Az eddigi logikából is tudjuk, hogy a gondolkozás folyamata főképpen az ítéletek és következtetések láncán pereg le. E lánc pedig nemcsak sántító hasonlatként, hanem lényegében mutat rá a gondolkozás műveletére, mert ez valóban csak a leszűkített, leegyszerűsített jelekbe fűzés vonalán világosodik meg, tehát a megismerendő tárgy komplexét mint halmazt, jeleinek fonalán kell legöngyölíteni. A jeleket, vagyis az elemi ismereteket tehát csakis a sor, haladvány formájában lehet úgy összekapcsolni, hogy azok megtartsák világosságukat és ne váljanak összezsúfoltságukkal az értelem részére hozzáférhetetlenné. A beszédnek mint a gondolat párhuzamának a lineáritása már annyira megszokott és természetes dolognak tűnik fel, hogy alig akad valaki, aki ebből nagyobb problémát csinálna, pedig, ha mást nem is, a szemléletes jellegnek a gondolkozással való szoros kapcsolatát feltétlenül tudatosíthatnák. A gondolkozás lineárítása egyébként nemcsak azért mondható szükségszerűnek, mert értelmünk monoideatikus determináltsága egyszerre csak egy egyszerű tartalomnak, vagyis jelfogalomnak megértésére, megemésztésére alkalmas, hanem azért is, mert az ítélés, következtetés tulajdonképpeni gondolati lebonyolítása is erre kényszerül, mint olyan azonossági kapcsolatokra, melyekben a kiinduló ítélet irányában fejtődnek le az eredmények. És sok más fogalmat hozhatnánk még fel, melyekben az egymásutániság, irányítottság, utalás, összekapcsolás mozzanataira mint l-es jelentésekre támaszkodunk. Ezeket azonban mellőzve térjünk át azoknak a fogalmaknak tárgyalására, melyek az alkatra nyilvánvalóbban rányomódó mivoltuknál fogva közelebbről érintik a vaskos realitásokat értékelő modern embert.

Már az állati létrend keretében megemlítettük, hogy vannak olyan érzelmek, melyeknek lényegét, élettani mozzanatát az alkat kinyújtásában, kiemelésében kell látnunk. Ezekkel azért is érdemes lesz még többet foglalkoznunk, mert ezek is alapjai egészen magasrendű erkölcsi készségeknek. Az ember már említett egyenes faji alkatán az emelő, kihúzó izomtónusok az elégültség nyugalmi állapotának, a kiegyensúlyozottságnak alkatelemei. E kiegyenesítő, megnyújtó érzelmek pedig nemcsak azért mondhatók nyugalmi vagy kielégültségi állapotoknak, mert a hajlító indulásokkal ellentétben ezek mechanizmusa mozgásra kevésbbé alkalmas, vagyis nyugvó jellegű, hanem mert ezek az ember faji hivatásának is betöltői. A jólvégzett cselekvés, a hivatást betöltött élet elégültsége ugyanis szükségszerűen az igaz egyenesség tónusában és következésképpen az egyenesség alkatában jön létre, mert ez nem valami iners nyugalom állapota, hanem az anyag gravitálásán leginkább győzedelmeskedő elasztikus tónus, mely inkább az összeszedettség egyensúlya, a kiegészültség, igazultság elégséges volta, nem pedig a tétlenség megállapodottsága. A méltóság, emelkedettség, fennköltség, elégedettség érzelmeinek nyúltság képzetére utalásai tehát szintén nem olyan esetleges értékű adatok, mint amilyennek az "absztrakciós" gondolkozók hitték.

De nemcsak a tiszta öröm és emberi méltóság, kielégültség érzelmeinek van meg fejet kiemelő, kihúzó hatása, hanem az ezek karikatúráinak mondható érzelmek is benne akarnak kifejeződni, ill. megvalósulni. A hamis és indokolatlan elégültség, mint a gőg, kevélység, büszkeség ellentmondásos érzületei is, az egyenesség, a kihúzottság majmolói is az elégültség nyugalmi állapotát akarják megjátszani. Ahelyett azonban, hogy az indulat hajlítottságát egyenesítenék ki, éppen a görbültségbe rögzítettségből ágaskodnak ki és ez egyensúlymegbontással hozzák létre az alkat azon eltolódásait, melyek az erkölcsi értékek, készültségek szétzüllésének alapjai, a külalakra való visszahatásaikban pedig az alkat harmónikus szépségének eltorzítói, az ellentmondások szolgálatába kényszerülő vegetációban pedig a betegségek, nyavalyák utolsó okai. A délceg, karcsú, sudár alkatban tehát nemcsak az érzéki szépség megvalósítottságával állunk szemben, hanem az ember fennkölt, emelkedett, hivatásának élő beteljesedettségével. Az alkat kókadtságában, csüggedtségében, ernyedtségében pedig oly érzelmek hordozóját kell látnunk, mely az életkedv és akarat elégtelenségét árulják el. Ez utóbbi érzelmeknek is lehetnek megnyújtó hatásaik, amint egyes indulatok bizonyos részeket előretoló kiugrasztó mozzanatainak is. Alaposabb vizsgálatok azonban csakhamar kideríthetik, hogy egy megnyúlt alkat mögött a deli szépség nagyvonalú lelkülete rejlik-e, vagy pedig az ernyedt lomhaság, lusta léhaság, kevély hányavetiség, vagy az otromba túlzásokba lendülő hűbele-balázsság egyensúlyból kieső szétziláltsága.

Amint az í-nél, úgy itt is kimutathatnánk, hogy jelünk a betegségeknek, mint végletbe torzuló alkati adottságoknak felderítésében, magyarázásában is fontos szerepet vihet. Mert nemcsak szűküléses vagy tágulásos, túlzottan gyorsított vagy lassított ritmust felmutató beteges elváltozások értelme és az ellenmondásos akarati életet ellenmondásaiban is hűen szolgáló "célszerűsége" válhat így nyilvánvalóvá jelünk szemléletességébe szorítva, hanem a legtitokzatosabbak és legmegoldhatatlanabbaknak feltűnők is. Mivel azonban szemléletességük hálója még mindig hézagosnak mondható, mélyebben nem bocsátkozunk bele e legkényesebb emberi probléma-kör fejtegetésébe. Az élettel, halállal, egészséggel, betegséggel kapcsolatban ugyanis oly fantasztikusan távoli vonatkozásúnak tüntették fel az illetékesek az igaz Ige ismeretét, - bár írva volt, hogy az örök élet titka is benne gyökérzik, hogy itt az "ignoramus et ignorabimus" elvét fölborítani akaró szándékunkat bizonyára csak megütközéssel fogadnák nemcsak a modern tudományok, de a teológiák képviselői is. Szerénytelenségünkkel tehát nem akarjuk bosszantani az igazság modern sáfárait, azért ezeket a problémákat mellőzve, inkább áttérünk következő jelünk vizsgálatára.:

      A következő megjegyzéseink után.: Bár a mi magyar nyelvünk az -l- hang
      elnyúltsági, szabadon vonuló természetét sok szavában találóan, helyesen
      használja, mint pl az áll, bél, cél, dél, dől, fel, le, el-tol, bol, jel,
      kel, kell, illik, hál, halad, illan, múl, nyúl, él, nyel, nyél stb.
      szavakban, az nem lehet meglepő, hogy mint más nyelvekben itt is "ma már"
      több esetben önkényesen felcserélődött a "tetszetősebbnek" tartott, vagy
      "erélyesebbnek" érzett ropogó -r- hanggal, de más hanggal is, mint pl a
      szlávoknál néhol a -v- hanggal is a sloboda helyett svobodaval, a bol
      helyett bov-val. Pedig az -l- akadály nélküli, szabadabb kifolyása s így
      folytonossága a pergetett -r hang periodikus megszaggatottságával éppen
      ellentétet mutat. S ebből ered, hogy pl. az em-elkedett-egyenes ember
      szavunk, mint a föld ura is az eredeti -l- helyett -r-re változott, mi-
      ként az úr szavunk is régebben -l-es volt, de az érvényesülő érték, vagy
      a férfi szavunkban is ilyen csere állott be, nem éppen valamilyen freudista
      fallosz kultusz hatására... áltudományos magyarázatként ... az Elohimos
      genezis kezdet helyett.